Sursa https://www.e-nepujsag.ro/articles/egy-petofi-kutatout-emlekere#
Egy Petőfi-kutatóút emlékére
2016-03-14 16:15:23
Bár
március 15-én a győzelem napját ünnepeljük, ezúttal egy másik, a Petőfi
Sándor halálával kapcsolatos évfordulóra szeretnék emlékeztetni. A
szerteágazó és immár Szibériáig is elvezető Petőfi-kutatás egyik
meghatározó eseményét annak hatvanadik évfordulóján az
Erdőszent-györgyön élő Szilágyi Zoltán kérésére idézzük fel, aki kamasz
fiúként 1956-ban egy különleges esemény résztvevője volt.
Erdélyi kutató kerestetik
Gépkocsivezető nevelőapja mellett belepillanthatott annak a
magyar–román akadémiai vegyes bizottságnak a munkájába, amely Dienes
András budapesti tudományos kutató tervei alapján 1956 augusztusában azt
tűzte ki célul, hogy Petőfi Sándor életének utolsó két napját a
helyszínen végigkövesse, halálának körülményeit és helyét tudományos
eszközökkel meghatározza.
Az út során Dienes András végig fényképezett. A fekete-fehér és színes
fotókat (esetleg diákat) készítő két gépet a kutatók munkáját kíváncsian
figyelő 15 éves fiú nyakába akasztotta, ő lett a „fegy-verhordozója”. A
látottak-hallottak Szi-lágyi Zoltán egész későbbi életére meghatározó
élményként hatottak. Mivel nem volt szakember, ma is úgy gondolja, hogy
az eseményeket, amelyek nyomán Dienes András a Petőfi-kutatást a mai
napig meghatározó könyvét megírta (Petőfi a szabadságharcban),
tudományos igényességgel is fel kellene dolgozni. Erre a feladatra
fiatal erdélyi történészeket tartana a legalkalmasabbnak, akik a
Petőfi-kutatást Erdélyben sem hagynák kialudni. A munka folytatásán túl
Szilágyi Zoltán úgy gondolja, hogy a kutatóúton készült Dienes-fotókból
érdemes lenne vándorkiállítást szervezni, amely hozzájárulhatna az
érdeklődés felkeltéséhez, a Petőfi-kultusz továbbéltetéséhez.
Előzmények: az első találkozás
Dienes András és a román küldöttség leglelkesebb tagjának az első
találkozásáról maga Alexandru Culcer professzor írt beszámolót az Utunk
című irodalmi hetilap hasábjain (Hol van Petőfi sírja?). Cikkében
olvashatjuk, hogy 1948-ban mint segesvári orvos és a helyi Román–Magyar
Társaság elnöke fogadta a Bukaresten keresztül Budapestről érkező Dienes
András kutatót. Két héten át együtt járták be a szabadságharc
tragikusan végződő fehéregyházi csatájának helyszíneit, elbeszélgettek a
valamikori szemtanúk utódaival, rekonstruálták a csatát és percről
percre követték Petőfi menekülését. Végül arra a következtetésre
jutottak, hogy a Fehéregyháza és Héjjasfalva közötti Ispán-kútnál esett
el, és az út menti Cionta-kertben ásott tömegsírban temethették el 20-25
harcossal együtt. Írásában Alexandru Culcer arról is beszámolt, hogy a
Köllő (szerk. megj.: Miklós szobrász) által készített segesvári
Petőfi-szobor egykori talapzatának faragott köveire” kétnyelvű táblát
helyezett el, az egyiket a Sárpatak hídja mellett, azzal a felirattal,
hogy „Innen nézte 1849. július 31-én az ütközetet Petőfi”, a másikat az
Ispán-kútnál az „Itt esett el Petőfi 1849. július 31-én” felirattal.
Mivel román emberként, akit megragadott a Petőfi-rejtély, úgy gondolta,
hogy a végső tisztázás „érthetetlenül késett” évtizedeken át, dr. Groza
Péterhez és a párt Központi Bizottságához fordult. Közbenjárása nyomán a
Román Tudományos Akadémia egy hármas munkacsoportot nevezett ki, hogy a
Magyar Tudományos Akadémia megbízottjaival elkezdhessék a tudományos
kutatómunkát. Cikkében azt reméli: ha Petőfi földi maradványait a
Cionta-kerti sírban megtalálják, „az egész haladó világ érdeklődéssel
fordul Fehéregyháza felé”.
Az Utunkban közölt nyílt levelére nem késett a válasz, amelyben Dienes
András kedves román barátjának „hatalmas tárgy- és tájismeretét”,
„fölényes tájékozottságát” értékeli. Közös barátságukat és a „népeink
közötti béke jó ízét” kiemelve úgy véli, hogy a Cionta-kerti változat
mellett figyelembe kell venni Heydte báró megfigyelését, aki a csata
harmadik napján a szökőkút közelében, ahol korábban a költőnek
tulajdonított holttestet megtalálni vélte, egy friss sírhantot látott.
Ezért Dienes András úgy gondolta, „csak a biztos halálhely megállapítása
után kerülhet sor a valószínű sírhely keresésére és feltárására”. Ez
volt a cél 1956-ban.
Vásárhelytől Fehéregyházáig
A magyar bizottságot Barta János, a debreceni egyetem tanára, a Magyar
Irodalomtörténeti Társaság elnöke vezette, vele volt Dienes András
tudományos kutató és Varjas Béláné Nyilassy Vilma, a budapesti Petőfi
Sándor Irodalmi Múzeum főigazgató-helyettese. Az első napokban elkísérte
őket Pándi Pál irodalomtörténész, a Szabad Nép munkatársa és két
marosvásárhelyi újságíró is. A román akadémiai bizottság élére
Constantin Daicoviciu akadémikust nevezték ki, aki Rusu Mircea
tudományos kutatót küldte maga helyett. Néhány napig jelen volt Szabédi
László, és a munkaközösséget Alexandru Culcer, a Kolozsvári Művészeti
Főiskola tanára vezette. Szilágyi Zoltánra a legnagyobb hatással Dienes
András volt, aki ritkán beszélt, de amikor szólt, súlya volt minden
szavának.
A csoport 1956. augusztus 6-án délután a Szilágyi Zoltán nevelőapja
vezette tízüléses kisbusszal indult útnak. Azt megelőzően
Marosvásárhelyen tekintették meg a Görög-házat, amelynek első emeletén
töltötte Petőfi a július 29-éről 30-ára virradó éjszakát. Bem
hadiszállásáról, a Teleki-házról Dienes felvételeket készített. Az
1956-ban rogyadozó épületet korábban a Teleki Téka irattárában talált
dokumentumok alapján azonosította.
Szilágyi Zoltán emlékei szerint útközben Petőfi-nótákat énekeltek. Az
első megálló a kelementelki Simén-kúriánál volt, ahol a csata előtt a
Gyalókay századossal utazó Petőfit vendégül látták. Erdőszentgyörgyön át
a gagyi hegyen keresztül a Csekefalvi úton értek be Székelykeresztúrra.
Kiderült, hogy a hajdani Szakáll fogadó, ahol Petőfi az utolsó éjszaka
borozgatott, már nem létezik. A temetőben megtekintették a
Petőfi-legenda emlékét, a Petőfi-sírt. Este fél 11-kor értek az
Ispán-kút környékére, majd megálltak a Cionta-kertnél is. Az Utunkban
közölt naplójegyzeteiben Bárdos B. Artúr beszámol arról, hogy a kert
közepén végzett próbaásatás nem járt a várt eredménnyel. Augusztus 11-én
kezdődött el a sárpataki hídnál Petőfi menekülésének a rekonstruálása
Lengyel József székelykeresztúri sebészorvos és Gyalókay Lajos százados
vallomásai alapján. A leírásokban található tájelemek azonosítását
követően a vitákban kristályosodott ki Petőfi mozgástere a csata idején,
és menekülésének útvonala. Ezt írta meg 1958-ban megjelent könyvében
(Petőfi a szabadságharcban) részletesen Dienes András, s az ő
kutatásainak eredményét használta fel Illyés Gyula Petőfi Sándor című
könyvében, adataira alapozott Mikó Imre a Dávid Gyulával közösen írt
Petőfi Erdélyben című könyv vonatkozó fejezetében. Az ásatásokon részt
vett Gábos Dezső fehéregyházi tanító, aki szerint nem a kert közepén,
hanem annak nyugati oldalán kellett volna a tömegsírt keresni. Más
ásatás nem történt, erősíti meg a helybeli születésű pedagógus, aki
éveken át, a legszigorúbb időkben is kijárta, hogy a fehéregyházi
Petőfi-ünnepségeket megtarthassák.
Dienes Andrástól eltérő véleményt fogalmazott meg a későbbiekben Papp
Kálmán mérnök-kutató. Megállapításaira alapozta véleményét Szűcs Gábor
fiatal budapesti kutató Petőfi halála című könyvében, ami 2011-ben
jelent meg. A könyv Epilógusában olvashatjuk, hogy 2004-ben Kerényi
Ferenc, az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa egy olyan
expedíciót készített elő, amely a „menekülési útvonal kb. 40-50 méteres
sávját földradar-vizsgálatnak vetette volna alá, ezzel a módszerrel
kimutatható lett volna a magányos sírok helye. Bár a kutatásra engedélyt
kaptak a román nemzetvédelmi minisztertől, a magyar Honvédelmi
Minisztérium elutasította a támogatást – idézi Borzák Tibornak, a Szabad
Föld munkatárásának a Kerényivel készített beszélgetéséből Szűcs
Gábor.
A fehéregyházi tömegsírokat nem vizsgálta meg senki
Ezt erősítette meg Szabó József, a Petőfi-emlékhely gondnoka is. A
turulmadaras emlékmű hármas tömegsír fölé épült, 1897-ben a segesvári
Petőfi-szoborral egyszerre avatták. A múzeumot Haller Lujza grófnő
létesítette, a honvédsírok köré ő telepítette az emlékkertet, amit azóta
sem bolygattak meg. A fehéregyházi polgármesteri hivatal tulajdonában
levő múzeumhoz tartozik a Petőfi-emlékmű, amelyet az Ispán-kútnál,
Petőfi feltételezett elestének a helye közelében állítottak 1969-ben. A
Hunyadi László szobrászművész faragta domborművet megrongálták, vandál
kezek nyomát az emlékmű Fehéregyháza felőli oldalán ma is őrzi. Helyére
Gyarmathy János Petőfiről készült bronzplakettjét rögzítették.
A szobortalapzatból maradt követ – ami az első jel volt, de egy időben,
feltételezhetően az útjavítások idején, a föld alá került – a hatvanas
évek kezdetén Ajtay-Gecse Viktor marosvásárhelyi Petőfi-kutató kereste
meg és állította vissza Ajtay Ernővel együtt. A forrás fölé kiépített
emlékmű felállítását követően a kő eltűnt, és ma már a Sárpatak hídjánál
levő másik emlékkő sincsen a helyén. Sokan keresik, ezért jó lenne, ha
visszatennék oda, ahol volt. Dicséretes lenne az is, ha a fehéregyházi
helyhatóság felismerné, hogy a Petőfi-kultusz ápolásából a helyi
turizmust fel lehetne lendíteni. Ottjártunkkor, a különlegesen szép
unitárius templom tornyából szemlélve a hajdani csata helyszíneit,
gyalogos turisták csoportját láttuk a Monostorkert felé tartani, ahonnan
egykoron Bem ágyúi halálra sebezték a szemben levő dombon tartózkodó
orosz hadvezért.
Ha lenne szálláshely és elegendő személyzet, rendszeres emléktúrákkal
legalább egynapos ott-tartózkodásra csábíthatnák a látogatókat. Ahhoz
azonban a múzeum épületének a felújítása, az ispán-kúti emlékmű tágabb
környezetének, a mindig szemetes parkolóhelynek a tisztán tartása is a
község feladata lenne, akár önkéntesek igénybevételével. Legalább
ennyivel tartozunk Petőfinek, akinek emléke, titokzatos eltűnése nemcsak
az ötven évvel ezelőtti kutatóúton részt vevő Szilágyi Zoltánt, de e
sorok íróját is gyermekként megbabonázta.
